Kurt Russell, Én és 85. utca

Mindjárt elmesélek egy történetet, egy igaz történetet, arról, hogyan érkeztünk ide, hogy megmentsük a szőrmeszomszédokat. Így folytatódott Kurt Russell, én és ez az út az alabamai South Eastlake-ben található 85. utcában. A környék olyan hely, amelyre büszkének kell lennünk, és emlékekkel teli, összefüggő közösséget kell építenünk. Míg egyesek jók, mások nem annyira. Minden nap sétáltatom a kutyáimat a 85. utcában. Gyakran látok kóborló kutyákat, akiket kidobnak az autókból, mert a gazdik nem akarják őket, vagy nem akarnak átadási díjat fizetni a menhelynek, vagy úgy tudni, hogy elhagyták őket. Hasonlóképpen gyakran látom a halál szagát az utcákon, ahol éhen halt állatok nézik a bordáikat és a körülöttük lévő legyeket, nem tudtam aludni, mert tudtam, hogy akit holtan találtam, az esőben feküdt. Hová mennek, amikor felszedik, és megtalálják, majd a szemétlerakókba dobják a kedden és csütörtökön útnak induló szemetesekkel együtt. Meglátogattam egy hulladéklerakót, és az életem tele volt fájdalommal, és örökre megváltozott. Meglátogattam az állatvédelmi létesítményeket, ahol egyesek annyira őrültek, hogy benyomják az orrukat a kapun, csak egy megnyugtató emberi érintésért. Vannak, akik kiáltanak, hogy bárki vigye haza őket, míg mások csak a kapura hajtják a fejüket, feladva minden reményt, halálra várnak, csak a túlzsúfoltság miatt várják az elaltatást, vagy senki sem akarja megnyitni előttük az otthonát, ezt soha nem szabad halálos ítélet legyen. Egy pillanatig se gondoljon arra, hogy nem tudják, hogy saját nyelvük van a veszélyre, a szeretetre, egy kedves emberre, egy veszélyesre, és amikor eljön a halál, halálszagot éreznek, bárhogyan is próbálják a létesítmények fertőtleníteni az elaltatást. Látszik a szemükben. Egyszer segítettem a fiaim kutyájának születését az otthonomban, és azon tűnődtem, milyen most az életük. Elgondolkodtam, hogy mit tehetnék, és az idő előrehaladtával az emlékek halványultak, ahogy az élet problémáinak nyüzsgése jött és ment. Míg egy napon nem találkozom valakivel, akit hamarosan Kurt Russellnek hívnak, és örökre megváltoztatja az életemet. A 85. utcán sétálva láttam, hogy egy szemetes gurul, és egy kócos farok jön ki belőle. Megállt, bámult, követte, majd ismét megállt. A kukát birtokló hölgy felrobbantotta az autóját. Szorosan követte, de elég messzire ahhoz, hogy ne sértse meg. Hazavittem a kutyámat, megálltam a ház közepén, és azon gondolkodtam, mit csinálok? MEGY! Vissza! Találd meg! Én csináltam. Nem volt pénzem, semmi kedvesem, amit felajánlhattam volna neki, csak egy szállás, és minden szeretetem, amit adni tudtam. Nem csak ez, de mindenkitől segítséget kértem. Továbbá nem érdekelt, mit gondolnak a könyörgésemről. Kurt Russellért könyörögtem. Hamarosan 5 szuperhős a közel 1000 másik közül, akikkel kapcsolatba léptem, és akik gondoskodtak róla, és adományoztak neki ápolásra, oltásokra, féregtelenítésre, nyakörvre, pórázra és kölyökkutyaeledelre, mivel csak rendes táplálékom volt – 75 dollár, az adományok és a szolgáltatások kedvezményei mentették meg. Biztos vagyok benne, hogy mások is pozitívan nyilatkoztak nekünk, akik nem tudtak adományozni. De még 1 dollár adomány is segített. Kurt Russell bundája arcától farkáig matt volt, levelekkel, matricákkal és sörtékkel borították. Négy fürdés kellett, amikor rájöttem, hogy sokszínű, nem tudtam kikefélni a bundáját, mert csomóba került. Kiszedtem és eltávolítottam a bundájáról leveleket, bogáncsokat és matricákat. A fiam hallotta, ahogy a fürdőszobában kedvesen beszélgetek vele. Szavai és idézem: "Anya, tudom, hogy ez nem egy másik kutya." Igen! – kiáltottam fel. Bekukucskált, és azt mondta, nevezzék Kurt Russellnek. Azt mondtam, hé?!, várj! mi... ez honnan jött? Kurt Russell... és ez volt az új neve. Ápolták, beoltották, bolyhos ágya, kutyaeledel, vitaminok és játékai voltak. Az első néhány órában megpróbált ébren maradni, valószínűleg azért, mert folyamatosan őrködött, és kint próbált túlélni. De a szemek csukódni kezdtek, majd a lötyögés, ahogy a teste elernyedt, kijött az ágyból és összegömbölyödött alattam. Az ő falkájának része lettem, a bizalom gesztusa, amiből soha nem árulnék el. Ekkor hallottam horkolást. Elkezdtem töprengeni, vajon hányan küzdenek Kurt Russell-ék a túlélésért. Nem volt autóm, így ha találok egy elhullott állatot, megpróbáltam elvinni egy kisállat temetkezési irodába, hogy eltemethessek, mielőtt a város a városba érne. mert ha bejelentést tesznek, állatok holttestét a helyi hulladéklerakókba dobják.

Így hát úgy döntöttem, hivatalossá teszem, hogy papíron hivatalosan is elindítsam az állatmentést, ez egy küzdelem volt és továbbra is az. A szükségleteim és szükségleteim nagy részét feláldoznám. Hé, végig ezt csináltam. Elképzeltem, hogy a talált és az elveszett babák számára lakosztályokat tervezek. Így kezdődött az egész, a RECUES ON85th, mert minden nap volt két vagy több állat, akinek nincs otthona, csapkodva, fájdalmakban. De csak annyit kaptak az emberektől, mint a humanitárius bánásmód. Hamarosan mások is csatlakoztak, ápolók, állatorvosok, temetkezési vállalkozások, tolószékek olyan háziállatok számára, akik nem tudtak járni, most pedig keresnek valakit, aki segít nekik élelmet adni, továbbra is várják és kérik az ügynökségeket és vállalkozásokat, és olyan módszereket találnak ki, amelyekkel felhívhatják a figyelmet és oktatás. Most van egy bundám, egy  juhász, kabalaként, a neve "MANNY"hogy készleteket gyűjtsön, és hogy mások pénzt helyezzenek el az ápolásra, oltásokra és egyebekre létrehozott számlákra. Dolgozunk egy macskabunda létrehozásán, a neve egy ujjatlan".  Önként felajánlom az időmet a RECUES ON85th-nek, nem kérek semmit, nem 0,01 dollárt, és semmi hasznom nem származik belőle. De azért beszélek helyettük, hogy az emberek emlékezzenek és felismerjék azt, hogy valakinek egy mérföldet kell gyalogolniaMANCSOKugyanaz, mint egy mérföldet gyalogolni valaki másban CIPŐK. Kiállunk a változás emelkedettségéért, egy szerető, állandó, biztonságos,  biztonságos, mérgező körülményektől mentes lakókörnyezetért, mind a szemlélődőktől, mind a hazaiaktól.